|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pócs Éva 2003. december 2.Dokumentumértékű kötet jelent meg nemrégiben Balogh Béla nyugalmazott nagybányai történész-főlevéltáros szerkesztésében: Nagybányai boszorkányperek /Balassi Kiadó, Budapest/. Balogh Béla elmondta, hogy az adatgyűjtés a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzkutató Intézetének felkérésére kezdődött: igyekeztek feltárni a természetfeletti erőkben történő hit (boszorkányság, kuruzslás) világához kapcsolódó okmányokat, Pócs Éva témavezető irányításával. Az ötkötetesre tervezett A magyarországi boszorkányság forrásai című kiadvány első kötete 1997-ben látott napvilágot. A rendkívül gazdag nagybányai anyag azonban nem fért be ebbe a keretbe, ezért a Várostörténeti források címen most indult alsorozat első kötete lett. A 17-18. századi Nagybánya jegyzőkönyveit, peres iratait kellett átnézni. Az eredeti anyag már több mint tíz éve nincs Nagybányán, így csak mikrofilm formájában hozzáférhető. Nagybányán boszorkányság vagy kuruzslás vádjával mintegy 73 személyt fogtak perbe. Az utolsó boszorkányper Nagybányán Mária Terézia uralkodásának második évtizedében. volt A vádlottaknak szerencséjük volt, jött egy körlevél (1750-es évek közepén), hogy az ilyen jellegű ítéleteket csak a császári/királyi ítélőszék jóváhagyásával lehet végrehajtani. Tulajdonképpen ekkortól szűnnek meg az égetések, de a boszorkányság vagy kuruzslás miatt perbe fogottak üldözése helyenként még a 19. század első éveiben is nyomon követhető. /Szika Levente Zoltán: Nagybánya boszorkányai. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 2./2008. április 7.Pócs Éva Herder-díjas néprajztudós, a Pécsi Tudományegyetem professzora tartott Boszorkányság és a boszorkányüldözés kora az újkori Európában címmel többnapos, az Értékek Akadémiája részét képező előadás-sorozatot Kolozsváron. /B. É., V. M. : Strigák természetrajza. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 7./2013. április 19.Élő hiedelem: mindennapi életünk részeKét új néprajzi kötettel ismerkedhettek meg az érdeklődők azon a kedd délutáni rendezvényen, amelyre az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában került sor. Keszeg Vilmos Hiedelmek, narratívumok, stratégiák című, összegző igényű önálló kötetét (Néprajzi egyetemi jegyzetek) a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) adta ki, a Rontók, gyógyítók, áldozatok. Történetek és élettörténetek elnevezésű forrásközlő kiadvány az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gondozásában jelent meg az Emberek és kontextusok sorozatban. A hiedelemellenes diskurzus több évszázados múltra tekint vissza, amelynek nyomai már a reformáció eszmeáramlataiban, vagy a 18–19. századi felvilágosodás hírlapirodalmában jól tetten érhetők. A különböző tudatformák a hiedelemmel szemben fogalmazódtak meg, az előítéletes beszédmódot forgalmazó hírlapban mint kuriózum, a művészeti reprezentációkban egyenesen népi horrorként jelentek meg, a népnevelés pedig a köztudat hiedelmektől való megszabadítását tűzte ki célul. Ennek ellenére Bronisław Malinowsky lengyel származású antropológus múlt század eleji megállapítása továbbra is bizonyosságot nyer: a vallás, a tudomány, a hiedelmek más és más igények szolgálói, és nem tudják kiszorítani egymást. A jelenkutatások ma is hírül adják: a hiedelmek jelentős részét képezik az emberek mindennapi életének, biztonságot nyújtanak, meghatározzák, hogy hogyan ünneplünk és dolgozunk – összegezte gondolatait Keszeg Vilmos egyetemi professzor, a bemutatott kötetek szerzője/szerkesztője. Az Emberek és kontextusok sorozat nyolcadik kötetének recenzense, Tánczos Vilmos folklórkutató a könyv szemléletbeli egységességét és teljességét méltatta. A sorozat előnyeként hangsúlyozta a terjedelmes folklór szövegkorpusz közlését, amelyre ideális volta ellenére gyakran nincs lehetőség. A sorozat hagyományosnak tekinthető, hangfelvételeket tartalmazó CD melléklete ugyancsak üdvözlendő elgondolás, amely napjaink digitális korszakában szinte elengedhetetlen – vélte a kutató. A Fodor Attila, Salánki–Fazekas Éva és Salló Szilárd készítette terjedelmes elemzések relativizáló szemléletükkel méltónak tekinthetők a Keszeg-féle hiedelemiskolához. A kötetet a szerkesztő főleg módszertani tanulmánya zárja, amely a hiedelemkutatások történetének igen informatív, egész a 17. századig visszanyúló összegzését adja. A beszélgetés során az erdélyiség–romániaiság vitáját idézendő, érdekes véleménykülönbségek is felszínre kerültek, ahol láthatóan érzelmi és pragmatikus szempontok ütköztek egymással. Biró Annamária, az EME-kiadványok felelős kiadója, a beszélgetés moderátora az irodalmárok körében is lezáratlan vitára utalva, egy közös rendezésű konferencia lehetséges képét rajzolta meg. Pócs Éva hiedelemkutató értékelő beszédét tolmácsolva, a használatot és stratégiát vizsgáló kolozsvári iskola módszertani és szemléletbeli sajátosságait méltatták, amely új fordulatot hozott a hiedelemkutatásban. A didaktikai szempontot szem előtt tartó, új egyetemi jegyzetkötetről szólva, Czégényi Dóra néprajzkutató a vállalkozás pionír jellegét emelte ki, utalva arra, hogy egy, a hiedelemkutatásokat összefoglaló szintézis ez idáig nem született. Továbbá érdemes megemlíteni, hogy az írásban eltolódás figyelhető meg a néprajztudomány leíró szemléletétől az interpretatív megközelítés felé. De az „újraolvasás” itt sem zárul le: a szerző szerint a kötet az erdélyi társadalom népi/populáris kultúrájának átértékelését is magával hozta. Zárásképpen arra a paradoxonra emlékeztetett, hogy bár az élő hiedelmeket alig tudjuk követni, a hiedelemkutatás mai tendenciájában mégis egy boszorkányperek dominálta, történeti érdeklődés érvényesül. GYŐRI TAMÁS. Szabadság (Kolozsvár). 2014. december 30.Ármány, lidérc, vándorláp – 160 éves a Magyar MythologiaSzázhatvan éve, 1854-ben jelent meg Ipolyi Arnold Magyar Mythologia című szintézise, amelynek célja az ősmagyar hitvilág rekonstruálása volt. Ha nem is válthatta valóra egészen a hozzá fűzött romantikus reményeket, viszont kirobbantotta az egyik legnagyobb irodalmú vitát, a néprajztudomány történetében, az mindenképp elmondható róla, hogy nagyon gazdag gyűjteménye a régi magyar hitrendszer-mozaikoknak. Az Ipolyi által felvetett kérdés – keleti vagy nyugati alapozottságú a magyar mitológia – kutatások hosszú sorát indította el egészen a 20. század közepéig ívelően. Róheim Géza, Diószegi Vilmos és Pócs Éva jelentős súllyal bíró kutatásokat végeztek ezen a területen. A korabeli Európán a népek nemzeti öntudatra ébredésével, valamint a kelta Osszián, a német Niebelung-énekek, az óizlandi germán Edda, a finn Kalevala őseposzok felfedezésével egy időben végigsöpört az az elgondolás, mi szerint minden népnek volt ősi eposza és saját mitológiája, legfeljebb a történelem során elveszett, szorgalmas kutatással az ősi írásokban és a szájhagyományban élő töredékekben azonban fellelhető. Hogy mennyire fontosnak ítélte a tudós és irodalmi közvélemény az ősvallás-rekonstrukciót, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Kisfaludy Társaság mitológiapályázatára szokatlanul nagy számban (hét) jelentkeztek. Ez a felhívás sarkallta Ipolyit is könyve megírására. Mit lehet a régi bel- s külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely fenmaradt babonás erkölcsökből, s végre a nyelvben találtató nyomokból, a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat vagy hihetőt kivonni? Mi vala hitök a világ eredetéről és leendő végéről, a lélekről, különösen a lélek szabadságáról, s a halálon túli állapotjáról? Voltak-e elődeinknek több isteneik, vagy egyéb felsőbb lényeik, név szerint mikori s mely eredetű és jelentésű fogalmak az Úr, Őr, Ördöng, Ármány, Manó, Óriás, Boszorkány, Fene, Garaboncás, Lidérc stb. s mily viszonyban gondoltattak ezek a legfőbb lénynyel? Honnan származhatott maiglan a néphitben fenlévő „magyarok istene” kitétel? - sorjáztak az eligazító kérdések ennél háromszor terjedelmesebben, olyan részletességgel, hogy felszentelés előtt álló római katolikus kispap, Ipolyi, meg is riad tőle, nem mer pályázni. A magyar ősvallás kérdésköre viszont már korábban is foglalkoztatta, az 1846-os pályázati kiírás pedig újabb lendületet ad. Nyolcévi megfeszített munka után (az országos szájhagyomány, a régészeti és az írott dokumentumok, a külföldi párhuzamok felkutatása), 1854-ben megjelenhet végre a Magyar Mythologia. A 18 fejezetből álló mű átlátható rendszerezésben közelíti meg a témaköröket: istenek, szellemek, ördög, boszorkányok, tündérek, varázslat, szertartások, szent helyek, lélek, teremtés, halál utáni lét, természeti elemek stb. Megtudhatjuk például, hogy manó szavunk a manicheizmusra (link a Wikire) vezethető vissza, amely eretnekséggel a pogány magyarokat is vádolták Szent Gellért idején; vagy hogy milyen pogány vallási tudatról, rítusokról tanúskodnak Tűzhalom (pogány áldozati hely), Tündérvár (mondák szerint tündérek lakják), Balánbánya (balán-bálán-bálvány) helyneveink – számos etimológiai fejtegetés azonban később vakvágánynak bizonyult. Ipolyi igen sokféle forrásból merített, hatalmas, sokszínű anyagot elemezve ragadott tollat. Áttekintette krónikai történetirodalmunkat, okleveleket, nyelvemlékeket, sajátlag gyűjtött és kéziratokban olvasott regéket, mondákat, meséket, közmondásokat, tájszólásokat, jellegzetes kifejezéseket, felhasználta a magyar (Bonfini, Otrokócsi Foris Ferenc, Kállay Ferenc stb.) és külföldi „mitológiai irodalmat”, etimológiai ismereteit, s figyelembe vette nem csak a magyarság, hanem a magyarsággal érintkező nemzetiségek szóbeli közléseit, szokásait, néphagyományát, és ami még újszerűnek bizonyult: a tárgyi emlékeket is. Ez a sokrétű munka, gazdag forrásgyűjtemény adja időtálló, megkérdőjelezhetetlen értékét a kiadványnak, ha az különben több szinten is támadható.(Ma már nyulvánvaló: tévedése volt az, hogy a magyar mitológiát olvasmányai hatására a klasszikus mitológiák szerkezete szerint alkotta meg. Bár tudott a nyelvrokonságról, nem részesítette előnyben a finnugor forrásokat.) Rögtön a megjelenése utáni évben számos kritika is érte, a legsúlyosabb bírálat Csengery Antal részéről, aki Ipolyi könyvét akadémiai székfoglalója kritikai tárgyául választotta, és több tanulmányban kíméletlenül rótta fel hiányosságait, tévedéseit. Az egykori vita újraértékelői több ponton igazat adtak Csengerynek, aki először is elhamarkodottnak ítélte a megírást, másodszor hibásnak nevezte az ősmonoteizmus-elképzelést, harmadszor a forráskritika gyarlóságát vetette a szerző szemére. Vitájuk talán túlzás nélkül az egyik legélénkebbnek mondható a magyar néprajz történetében. Nem mellékes az sem, hogy a művet megjelenésekor már más világ vette körül, mint 1846-os fogantatásakor, és bár a honfoglalás ezeredik évfordulóján egy pillanatra fellobban a „tiszta magyar mythologia”, a „nemzet őskátéja” iránti igény (ekkor adják ki b Magyar Mythologiáját, amelyet viszont már szóra is alig méltat a kritika), fokozatosan háttérbe szorult Ipolyi Arnold, a későbbi nagyváradi püspök hatszáz oldalt kitevő szintézise, amelynek értéke azonban nem csökkent, sőt megkerülhetetlenné vált a kutatók számára, de érdekes olvasmányként ajánlható minden olvasónak. Zsigmond Júlia maszol.ro lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
